~ 10. fejezet ~

Kedves olvasóim!

Hát elérkezett ez a pillanat is. Talán azért is késtem egy napot a részel mert nem volt szívem megírni az utolsó részt, túlságosan is a szívemhez nőt ez a történet. De úgy éreztem itt vége kell, hogy legyen Lola és Justin történetének. Nem láttam nagy értelmet annak, hogy negyven - hatvan részig húzni az egészet, felesleges lett volna. Nem szeretnék még a búcsút írni, majd az epilógusnál. De addig is hatalmas köszönet minden egyes olvasómnak, hogy olvassa a blogom, de annak sem aki nem. Nagyon szépen köszönöm! Szeretem volna az utolsó részt jól megírni, de szerintem eddig ez lett a legrosszabb. Nem tudom miért, egyszerűen nem tetszik. De azért remélem nektek legalább egy kicsit tetszeni fog. Dalnak megint a Cannonballt választottam, tudom, hogy már volt egyszer, de úgy éreztem, hogy ezt kell csatolnom. Más részt pedig a kedvenc számom. Szeretnélek titeket megkérni arra, hogy ha olvastad a történetem és szereted - vagy nem - írjátok le: melyik rész volt a kedvencetek - ha volt -, ki volt a kedvenc szereplőtők, kit utáltatok a legjobban, mi nem tetszett. Nem muszáj az összes kérdésemre válaszolnotok, de nagyon szeretném, hogy legalább egyre választ kapnék. Mást nem nagyon tudok mit mondani. Jó olvasást!

Ölel titeket, Abbie Brightmore

 ~ UTOLSÓ RÉSZ~

                                                     2012. 08. 10

Cannonball 

Egy hét telt az ominózus pillanat óta. Hogy beszéltünk e Justinnal azóta? Nem. És ennek nagyon egyszerű oka van. Megütött. Nem csak gyenge kis vicces pofon volt, az a szintű utálat amit érzet akkor irántam az arcomon csattant. Az a kifejezhetetlen düh, ami abban a pillanatban tud lenne. Szavakba önthetetlen. Az ember csak szidja a másikat, és értelmet dolgokat mond, vagy tesz. Amit eleve soha nem tenni meg, de akkor nem számít. Túl fontos, hogy mit tettek akkor veled, nem tudsz semmire sem gondolni. Csak az az egy dolog lebeg feletted, és nem hagy békén. A düh körbe veszi az egész tested és úgy gondolod mindenki hibás, hogy mindenki elkövette azt a hibát. Mindenkire haragszol, és nem tudsz tiszta agyal gondolkodni. Hiába akarod magad visszafogni nem sikerül, egy szó és robbansz. Üvöltesz és dühöngsz. Szinte magadra sem ismersz, az érzelmek olyan szinten gyorsan váltogatják a hangulatod, hogy nem tudod sírj vagy neves a kíntól.

Van aki erős ezen a téren, elsőre. De magába tudja, hogy nem sok kell, hogy összezuhanjon. Hogy darabokra hulljon. És mind ez csak egy olyan személy miatt, aki kijátszotta. Csak játszot vele, míg össze nem tört, dobálja és nem foglalkozik vele. Mintha csak egy tárgy lenne, aki nem érez semmit. Csak egy senki, egy elhasznált játék. Semmi több.

Dühösen de egyben könnyes szemmel dobtam le magam a kanapéra. Még mindig érzem a kezét az arcomon, és azokat az utálattal teli barna tekinteteket amik majd' a föld alá tiportak. De most nem hagytam magam, kiálltam magamért  és felálltam. Szembe néztem a legnagyobb fájdalommal. A szerelem. 

Annyi ember élet tette tönkre ez az egyetlen egy kis szó. Ahhoz képest nagyon erős. Mindenen átgázol és senkit sem kímél, van akinek boldogságot add, de van akinek élete végig való fájdalmat. Nem lehet irányítani, és visszautasítani. Csak jön, és bumm. Belemászik az életedben, és addig nem hagy még bennem fejezte a dolgát. Mind ez tarthat hetekig, hónapokig vagy akár évekig. Eközben pedig az embert olyan kétségek között hagyja, hogy szívesen a falnak menne. A bűntudat, a remény, mely minden nap benned van. Félsz mindentől. Félsz attól, hogy nem sikerül, hogy semmi sem lesz olyan mint az álmodba. Hogy nem leszel boldog, Vele. Akiért szinte az életedet is oda adnád, de erről Ő mintsem tudd.

A fejemet megrázva próbáltam kitörölni a gondolatokat a fejemből, kevesebb sikerrel. Senki se tudja mi történt egy hete azon a reggelen, még Niall se. Mindössze csak annyit mondtam, hogy összekaptunk egy kicsit. A verést és a sértő szavakat meg sem említettem, valahogy mindig kikerültem ezt a témát. Néha túl feltűnően is. De még nem tartok ott, hogy beszéljek. Róla. Nem csak arról, hogy mit tett és, hogy mivel vádolt meg - ami nem is igaz - hanem arról, hogy kimondjam tényleg vége, és végleges elengedjem. Nem tartok fent annak reményt, hogy talán, egyszer újra sikerül. Újra összejövünk, és nem vádoljuk egymást megcsalással. Csak boldogak vagyunk együtt, mint a többi normális ember. Nem akarok ettől az álomtól elszakadni, túl sok emlék tartozik hozzá. Boldog és szomorú pillantok, akármi is volt abban a pillanatban köztünk segítettünk egymásnak, tűzön - vízen de mindig ott voltunk egymásnak. És most? Vége. Az utolsó remény is elszállt bennülünk. A kapcsolatunk olyan mélyre süllyedt, hogy már szinte lehetetlen visszahozni. Nekünk is be kéne vallani, itt a vég. Nincs tovább.

A telefont a zsebembe rakva álltam fel és sétáltam fel a szobámba. Az ajtót rögtön becsaptam magam mögött és a szekrényemhez mentem, nem variáltam túl sokat csak levettem egy inget és egy farmert a szekrényről és rögtön magamra is vettem. Egy sapkát még levettem az egyik polcról és gyorsan felhúztam a fejemre, majd ki is mentem a lakásból. A fülhallgatóval a fülembe indultam el az üres utcán. Mindössze csak a lámpák fénye világította az egész utat, így szinte alig lehetett látni valamit, mivel minden második égő kiégett. A a fekete sapkát ami a fejemet védte még jobban magamra húztam és megszaporáztam lépteim.

Nem tudom mi ütött belém pontosan, de úgy éreztem muszáj tudnia Niallnek mi történt aznap reggel. Bocsánatot akarok kérni azért mert nem hallgattam rá, igaz nem mondta a szemembe, hogy kerüljem el Justint mert megint összetör, de ezt akarta. Szívesen megmondta volna nekem, de nem tette. Volt benne annyi jó szándék, hogy nem juttatta az eszembe, nem mondta minden perce azt, hogy sajnálja. Egy gyors üzentet küldve neki fordultam be az utcájába, amibe egyre nagyobb és nagyobb házak voltak. Érzelmek egyvelege volt bennem, dühös voltam de sírni is tudtam volna. Szemeimet ellepték a könnyek de kiengedni nem engedtem őket, csak egyre gyorsabban mentem. Mihamarabb oda akartam érni hozzá, és biztonságba lenni, csak ennyit akartam.

Niall ideiglenes házához érve rögtön csengetem és közben megállás nélkül doboltam a lábammal. Fél percen belül már a bejárati ajtót nyitottam ki és mentem be. Az ajtótól nem messze jött felém Niall, mire rögtön a karjai közé másztam és erősen öleltem magamhoz. Könnyeim feladták a szolgálatot így örült mód folytak le az arcomon, mire még jobban szorítottam magamhoz barátom. Halkan szipogtam és úgy éreztem magam, hogy megint. Megint összezuhantam egy gerinctelen férfi miatt, másodjára is ugyan ott vagyok mint egy félével ezelőtt. Összetörtem.

- Lola. Hé, mi történt? - tolt el magától rémülten, mire egyre jobban elkezdtem sírni. - Ne mond kérlek azt, hogy Justin. Csak azt ne! - szorított vissza magához amikor lesett neki a tantusz, a sírásom átment zokogásba. A mai napig nem ejtettem egy könnyet se azóta a nap óta. De nem bírtam tovább. Egyszerűen nem. - Mond, hogy más történt. Hogy más tette veled ezt, tudjam is én meghalt a macskád. Csak azt ne, hogy megint Ő, csak azt ne. - ismételte meg a mondandóját, de olyan szintű rémület éreztem a hangjába, hogy még jobban rám jött a sírás. - Kérlek!

Levegőért kapkodva néztem Niallt aki szinte majd' szét robbant a dühtől, de ahogy rám nézett mind elszállt. Nem töröltem le a könnyeim, feleslegesnek találtam, csak egyre több és több lesz. Minden egyes levegővételnél a mellkasomba egy erős fájdalmat éreztem, a szívem pedig szét szakadt.

- Meg...meg...megvert. - lehajtott fejel mondtam. A könnyeim pedig gyorsabban folytak le az arcomon, ahogy megint elképzeltem, hogy a konyhába a keze az arcomon csattan és kidob a lakásból.
- Hogy mit csinált?! - ordított fel, és fel alá kezdet járkálni a szobámba. - Hol? Mikor? Miért? - nézett rám szikrákat szóró szemekkel mire hátráltam pár lépést. - Ne. Csak ezt ne. Ne félj tőlem Lola. - kezdett felém közeledni lassan, mire még egyet hátra léptem, akaratom ellenére is. - Kurva életbe már! Lola ne csináld kérlek. - csattant fel dühösen, mire összerezzentem és még jobban elkezdtem sírni.
- Én...nem tudom mit mondjak. Sajnálom. - remegve mondtam ki a szavakat, és nem csak a sírástól.
- Hogy nem igaz!
- Azt nem mondhatom. - tártam szét a karom és könnyes szemmel.
- Gyere ide kérlek. Bíz bennem.- tárta ki a karját egy gyenge mosollyal az arcán, de a szemeibe még mindig láttam, hogy hatalmas düh harcol benne. Félve raktam bele a kezem a kezei közé és léptem hozzá. Erősen magához szorított mire egy halkabb nyögés jött ki a számon, rögtön enyhített a szorításán. Lassan és gyengéden simogatta a hátam nyugtatás kép, de erre csak gyorsabban folytak le az aromon. - Megölöm. Nem érdekel, hogy kicsoda és micsoda de megölöm. - morogta magába de amilyen közel voltam hozzá hallottam.
- Azt hitte, hogy megcsalom...veled. - levegőért kapkodva mondtam ki a szavakat, miközben a pólójánál fogva tartottam magamnál.
- Ez a gyerek egyre hülyébb lesz komolyan mondom. - a hangjába tisztán éreztem a sajnálatot és a lemondást. Sajnálja mert azt hiszi miatta vesztünk össze ami rézben igaz de Ő erről nem tehet semmit, mivel nem csinált semmit.
- Nem a te hibád Niall, te nem csináltál semmit. Csak Justin dramatizálja túl a dolgokat, mindig is ezt csinálta de most túllőtt a célon, ezt te is tudod. - fordult a kerék. Most én nyugtattam Niall és próbáltam be bizonyítani azt, hogy nem Ő tehet a dologról. Így kellett történnie, a mi kapcsolatunknak vége, előbb - utóbb rájöttünk volna. Úgy tűnik most előbb.
- Ha nem én, akkor ki? Lola mindketten tudjuk az én hibám, hogy összevesztetek. Bárhogy keresünk egy kibúvót én mindig képbe jövök. Fogaddal el miattam történt az egész. Miattam törtél össze újra, pedig pont ezt akartam megakadályozni. - üveges tekintettel nézett előre miközben lazán tartotta a kezeit a derekamon. - Ne beszéld be magadnak, hogy Justin tette, mert nem. - engedett el és tehetetlenül ledobta magát a kanapára, és a két keze közé fogta az arcát. - Tönkretettelek. - fordította felém a fejét. Szemei sajnálattal teli volt és üveges. - Haza megyek és nem is jövök többet vissza, ez lesz a legjobb. - mondta ki egy hangúan mire bennem megállt az ütő.
- Nem! Nem hagyhatsz itt, nem futhatsz el a probléma elől, ez nem megoldás. -  könnyes szemmel futottam oda hozzá és ültem le. Hisztérikus hangon mondtam ki a szavakat és közben megütöttem a karját. - Nem hagyhatsz itt, te nem. - zokogva öleltem magamhoz a derekánál miközben Ő ugyan úgy ült mint ezelőtt. - Megígérted, hogy mellettem leszel bármi történik is. - könnyeim megállás nélkül folytak le az arcomon, testem remegett és keserves érzés járta át az egész testem. Fájt, hogy az utolsó ember is elakar hagyni. Az utolsó aki talán újra feltudd húzni a mélyből. - Azt mondtad szeretsz.
- Szeretlek is. - tolt el magától szinte lökött, majd felállt.
- Ha szeretnél nem löknél el magadtól, nem hagynál itt amikor a legnagyobb szükségem lenne rád. Nem taszítanál el! - zokogva álltam fel és ordítottam, kifordulva magamból. Tudom, hogy önző vagyok, hogy nem engedem el, de ebben a pillanatban egy kicsit sem érdekel. Szükségem van rá!
- Nem tudod mit beszélsz. - nem emelte fel a hangát, nem csinált semmit. Csak állt egy helyben és nézte a földet, vagy engem.
- De igen is tudom mit beszélek! - csattantam fel dühösen és a kezeimmel megcsaptam a combom. - Te akarsz itt hagyni, egy probléma miatt amit simán megtudnánk oldani. De nem, te nem vagy hajlandó. Inkább vissza mész Angliába.- könnyeim zápor esőként folytak le az arcomon, majd onnan tovább lefelé. Mindent elveszítek egy átkozott vita miatt. Mindent!
- Ha nem ordítanád le a fejem elmondanám az okát! - mondta dühösen Niall miközben jelentőségteljesen rám nézett.

Lenyeltem az újra feltörő szavakat, amik gondolkodás mondtam volna a szemébe, majd leültem a kanapéra és könnyes szemmel néztem fel rá. Düh és szomorúság csillogott benne ahogy bele nézett a szemembe. Percekig csak farkas szemet néztünk, de sírásom még mindig nem maradt el.

- Szeretlek és ezt te is tudod. - kezdte el akadozva. - De mióta ismersz engem az életed egyre csak rosszabb lesz, ne is tagad. Ha nem törlöm ki az üzenetek már rég kibékültetek volna Justinal, ha nem lettem volna ott egy héttel ezelőtt nála nem vesztetek volna össze miattam. Boldog lennél ha én nem jöttem volna a képbe. Lola az én hibám, hogy most ilyen vagy, csak is az enyém. - a hangja szinte remegett és a szemét is könnyfátyol takarta. - Mióta ismerlek rettentően fontos vagy nekem és azt akarom, hogy boldog légy. De ha én itt vagyok nem lehetsz az, hosszú távon nem. Sajnálom de muszáj elmennem, a te érdekedbe! - erősen törölte meg az arcát a kezével majd a kezemnél fogva felhúzott magához és ölelt magához.

Tudtam hiába állnék vele vitába Ő győzne. Bárhogy próbálkoznék elmenne, már eldöntötte és én ez ellen nem tudok mit tenni. Örült sebességgel folytak le az arcomon a könnyek, bennem pedig egy újabb darab eltört. Remegő kezeimet a nyaka köré fontam és úgy szorítottam magamhoz, talán utoljára.

- Kérlek... - az egész testem remegett és félő volt ha Niall nem fog össze is esek. De itt volt.
- Lola, kérlek. - tolt el magától és kezét az állam alá tette. - Vigyáz magadra és messziről kerüld el a Justin féle pasikat, de legjobban Őt. Ne keress, ne hívj, ne üzenj, ne csinálj semmit nagyon szépen kérlek! - folyamatosan bólogattam és hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon. Nem tudtam mit mondani, ahhoz túlságosan is fájt. Nem akarok búcsúzkodni még nem! - Én is ezt fogom tenni, legnagyobb fájdalmamra is. - suttogta halkan majd még egyszer utoljára magához ölelt. - Hidd el jobb lesz így, mintha soha nem is ismertük volna egymást.
- Mintha soha nem is ismertük volna egymást. - ismételtem meg, majd a szemeimet lehunyva öleltem magamhoz és lélegeztem be jellegzetes illatát. Utoljára.