~ 08. fejezet ~

Drága olvasóim!
(Ha még maradtak)

Meg is érkeztem az új részel. Mivel úgy szavaztátok meg, hogy 10.részes legyen a történet így már csak két rész van hátra és az epilógus. A következő részig nem kell olyan sokat várnotok majd mivel szeretném majd ebben a hónapban abba hagyni Justin és Lola történetét, ami leginkább róluk szól ha jobban megnézzünk. De szeptembertől terveim szerint lesz egy új blogom, nem fanfiction. Tudom, hogy sokan akkor nem fognak majd olvasni de remélem majd oda is néha napján benéztek. Vissza is akkor a részhez. Nagyon megszeretném köszöni annak a három embernek aki írt nekem kommentet az előző részhez, tényleg köszönöm! Észrevételem szerint mostanság elégé megcsappantunk a kommentek számával, lehet azért mert nem hozom a részeket, sőt. De kérlek titeket erre a pár részre térjetek vissza hozzám, mert nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Nekem kifejezetten tetszik ez a rész, nem mondom a legjobbnak de szerintem egész jó. Annyit elárulok, hogy történek benne olyan dolgok amire - szerintem - nem fogtok számítani. Aláfestő zenének Selena új albumáról választottam egy számot - igaz nem került fel az albumra, de nekem olyan mintha rajta lenne. Nekem nagyon tetszik, mivel azt írta le - ha Ő írta -, hogy mit is érez a Justinnal való szakításuk után - RIP. Jelena! Azt hiszem nincs más hozzáfűznivalóm most, csak az, hogy jó olvasást!

Puszi, Abbie Brightmore

Lolicia Parks

szemszöge

Levegőért kapkodva próbáltam kinyitni az ajtót, ami nem nagyon sikerült. Az összes testrészem remegett, féltem, nem is még mindig félek. Nem tudom elhinni, hogy az a pultos fiú megmert volna engem ütni ha az a férfi nem terem ott a semmiből, egyszerűen nem tudom felfogni. Dühösen ejtetem ki a kulcscsomót a kezeim közül ami hangosan ért le a földre. Ugyan olyan mozdulattal dőltem neki az ajtónak majd csúsztam le, Lottie rémülten nézett körbe majd rám, tehetetlenül ült le Ő is mellém majd csak nézett ki a fejéből. Szomorúan néztem rá, ez az Ő napja lett volna, hogy elmagyarázza mi bántja, vagy hogy kibántotta meg. De nem, én ezt is tönkre teszem a hisztimmel, elviselhetetlen ember vagyok. 

- Annyira sajnálom, téged kellett volna meghallgatnom, hogy elmond mi bánt. De én nem hagytam, csak úgy elhoztalak a palacsintázóból egy szó nélkül, annyira sajnálom Lot. - öleltem át a derekát a kezeimmel és úgy mondogattam ugyan azt az egy szót. Sajnálom!

- Igaz, tényleg megleptél ezzel a gyors távozással, de láttam, hogy mit akarat veled csinálni a pultos srác. Nem is gondoltam, hogy maradnunk kéne, ezek után. - simogatta a hátam, de hallottam, hogy levegőért kapkod, hogy normálisan tudjon beszélni.

- Lottie. - motyogtam a hasába, és egyre jobban szorítottam magamhoz. Nem akartam, hogy sírjon, vagy hogy bántsa valaki. Túl jó ember ahhoz, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki. Igaz, nagyon régen találkoztunk, sőt még annál is régebben, de ugyan olyan fontos nekem mint annak idején volt. Azt is tudom, hogy az emberek változnak, de leginkább csak akkor ha valami drasztikus történik az illető életébe. És szerintem, Lotnál most jött el ez a drasztikus változás. A kérdés itt már csak az, hogy merre. Jó vagy rossz irányba megy.

- Hmm... - nem voltam biztos benne, hogy ez azt jelentette, hogy figyel rám, de ha már elkezdtem be is fejezem. Igaz csak a nevét mondtam ki, de már az ember itt is rá tudott jönni, hogy itt valami fontos következik.

- Ki volt Ő? - a levegő mind kettőnk között megfagyott, Charlotte szív verése az egekbe járt, és a kezei is elkezdtek izzadni. Nem tudtam mind ezt hova tenni, tudom nem a legjobb téma de valahogy rá kell vennem arra, hogy kibeszélje magát.

- Kire gondolsz? - kérdezte remegő hanggal és végtagokkal. Próbálta vissza állítani, mind a szíverését és, mind a a hangját. Ami szó szerint akadozott, mintha sírna, de nem sírt. Még nem.

- Tudod kire gondolok, Lottie. Ki volt az aki ezt tette veled? - ültem fel, hogy a szemébe tudjak nézni. Ami fájdalmat és zavartságot tükrözött ki magából. Csillogtak, de most nem a könnytől. Valami teljesen mástól.

- Jól vagyok, oké? - vágta hozzám a szavakat érzelem mentes arccal.

- Akkor miért kerestél fel? Mert nekem egyáltalán nem úgy tűnik mintha minden rendben lenne veled. Te nem ilyen vagy! - ráztam meg a fejem lemondóan.

- Az emberek változnak! Jegyezd meg, még jól jöhet. - állt fel mellőlem és egy kacsintás után, elindult a járda szegélyen. 

Az emberek változnak. Csak ez a három szó járt a fejembe mióta Lottie elment. Nem értetem, mire értette mind ezt, és azt amit utána mondott. 'Jegyezd meg, még jól jöhet.' 

Igen, az emberek változnak. Én is változtam, de nem erősebb lettem, hanem gyengébb. Akit csak pár szó is a föld alá tudd tiporni, de nincs olyan szerencsém, hogy olyan hamar vissza is tudjak jönni onnan, mint ahogy levittek. 

Lehet, hogy Justin is változott. Rengeteg idő eltett mióta nem találkoztunk, lehet, hogy átgondolta a dolgokat. Hogy mit is miért is csinált, nem csak azon az estén, hanem az egész életemben. Van egy furcsa - vagyis számomra az - mondás. Mindenkinek jár egy második esély. A mindenkibe pedig Justin is bele tartozik.

Lassan húztam ki a táskám cipzárját, és kezdtem benne kutakodni, nem néztem meg hova nyúlok, vagy, hogy mibe is ütközik a kezem,  csak turkáltam. Teljesen biztos voltam benne hol is van eleve a készülök, de nem mertem a kezembe fogni, és felhívni Justin, vagy csak elolvasni az üzenetek. Féltem. Féltem attól, hogy megint összetört, hogy megint csalódni fogok benne. Nem akartam újra csinálni, nem akartam újra egyedül felállni a melyből, nem akartam még ennél is mélyebbre süllyedni. Csak újra az a lány akarok lenni, mint amikor együtt voltam Vele, boldog voltam. Akár egy percre is de ugyan az a lány akarok lenni, csak egy perce.

Mindig is visszaszeretem volna fordítani az időt, hogy újra át éljem a boldog perceket, amik feltétlen boldogsággal zajlottak. Most is ezt akarom. Visszaakarom forgatni az időt, újra átélni azt a pillanatot amikor megismertem Justint, amikor összejöttünk, vagy csak amikor kettesben voltunk és semmi sem zavart. Nem volt stúdiózás, vagy késő estig tanulás a vizsgákra, csak ketten voltunk, senki más.

Félve de egyben izgatottan kerestem a legutolsó üzenetet amit Justin küldött nekem. A kezeim remegtek, a szívem majdhogy kiugrott a helyéről miközben olvastam. A jellegzetes elköszönése mindegyik üzenet végén ott virított, csak egy egyszerű szó, de az emberbe rögtön egy remény kezd el égni ahányszor meglátja. Csak egy szó, ami rengeteget jelent de az emberek ugyan úgy dobálóznak vele, mintha nem jelentene semmit, Egy szó, de mégis több ember életét tesz tönkre, vagy jobbá, attól függ kimondja kinek. Még egyszer átolvasva az üzenetet hívtam fel, választ adva a kérdésére. Első csöngésre már fel is vette, van egy olyan érzésem várta a hívásom, vagy bármiféle visszajelzést.

- Lola! Istenem, annyira örülök, hogy felhívtál, dehogy egyáltalán még szóba állsz velem. - alig értettem valamit a mondandójából a gyors hadarása miatt. Nem foglalkozva mind mondott válaszoltam a kérdésre.
- Igen, elmegyek veled a díjátadóra Justin. - próbáltam a leghatározottabban kiejteni a szavakat a számon, és kétségkívül azt hiszem sikerült  is.
- Nagyon szépen köszönöm. - a hangján hallottam, hogy most egy orbitális vigyor van az arcán, amit annyira szerettem. Kitakarok átveri még most is szeretem.. - Lola, én nagyon sajnálom tényleg amit akkor tettem! - váltott át egy komolyabb témára, ami újra elhomályosította a látásom. Egy erős mozdulattal töröltem le az arcom a szemeimmel együtt.
- Nem, nem sajnálod. - a fejemet elfordítva szipogtam egyet, és próbáltam a leghamarabb eltüntetni a könnyeket az arcomról, amik megállás nélkül folytak le az államig és onnan tovább lefelé.
- Találkozhatnánk, kérlek? - óvatosan ejtette ki a szavakat, félve a választól.
- Hogy megint összetörj, hogy kétségek között hagyj? Kösz de nem kérek belőle, elég volt nekem egy félév ebből, biztos élvezted, hogy darabokra hullok.- zokogtam. Minden egyes szó kimondás egyre nehezebb és nehezebb lett, féltem. Nem is, rettegtem hogy újra megteszi velem.
- Szeretlek Lola mindennél jobban! - egy halvány mosoly. Még mindig mosolygásra késztet ez a pár szó, akár igaz, akár nem.
- Én is szeretlek Justin, hogy a szívem belefájdul! - fejemet fogva bontottam a vonalat, ahol Justin újra próbált megszólalni, de én nem hagytam. Ölembe ejtve a készüléket, rejtetem el kezeim közé az arcom, minden egyes testrészem rázkódott, nem bírtam tovább. Szükségem volt valakire, szükségem volt Rá. Akit mindennél jobban szeretek és ezt Ő is tudja.

Az órák percnyi lassúsággal teltek, én pedig egyre jobban tudtam tisztázni magamba, hogy Justint lehetetlen elfelejteni. Nem lehet csak egy szép emléknek mondani, mert nem az. A szép emlékeknek mindig szép a vége, de a mi kapcsolatunkat egyáltalán nem lehet annak mondani, sőt. Bárhogy próbálkozik az ember, egy két éves kapcsolatot nem egyszerű csak úgy elfelejteni, meg nem történtnek mondani. Lehetetlen. Főleg akkor ha még mindig szereti az illetőt.

Fáradtan álltam fel a már hideg kőröl - egész eddig azon ültem - és nyitottam ki a lakás ajtaját, ami sötétbe volt burkolózva. A cipőmet ledobva a sarokba indultam fel a szobám felé, ami szó szerint kongott az ürességtől. Értetlenül fordultam körbe hátha találok valami magyarázatot arra, hogy hol vannak a cuccaim, de semmi.

- Jaj kincsem nagyon sajnálom, hogy csak így kipakoltunk innen, de az apád úgy döntött, hogy majd újra kifestitek együtt. Addig is a vendég szobába bepakoltunk neked, minden ugyan úgy van mint itt volt. Csak nincsen akkora ablakod ott. - hadarta anya az ajtóba állva és közbe egyre nagyobb mosoly lett az arcán. De én csak álltam és hallgattam. - Minden rendben Lola? - nézett a szemembe, amennyire tudod és tette fel a legtöbbször hallott kérdést.
- Beszéltem Justinnal és azt mondta, hogy szeret. Mindennél jobban. - kétségbeesetten néztem anyára aki aggódva ölelt magához. - Azt, mondtam, hogy én is. Anya én szeretem Őt, szükségem van Rá. - motyogtam a vállába és amilyen erősen csak tudtam szorítottam magamhoz.
- Tudom, kicsim tudom. Hidd el minden rendben fog jönni, csak idő kell hozzá. - simogatta a hátam megállás nélkül.
- Mennyi? Mennyi idő kell még? - bíztam benne, hogy anya tudja a választ. Azt mondta minden rendbe fog jönni, de mikor. Mikor lesz minden olyan mint régen, mikor lesz normális életem?
- Ha tudnám. - a könnyek újra és újra belepték a szemem, onnan pedig gyorsan folytak le. Nem egy, nem is kettő, de nem is háromszor. - Gyere kicsim, aludj egy kicsit az biztos jót tesz majd. - tolt el magától és vezetett el a szomszédba lévő szobához, onnan pedig az ágyhoz.
- Anya? - szinte már suttogtam a szavakat a hirtelen legyengülés miatt.
- Igen? - nézett hirtelen rám az ablakból miközben behúzta a függönyt, hogy ne zavarjon majd a fény.
- Itt vannak az közös képek Justinnal? - kérdeztem rá félve, nem tudtam mit fog hozzá szólni, de abban a percben szükségem volt Rá, ha már nem lehet itt velem akkor egy közös kép legyen mellettem.
- Persze, oda vigyem? - ment az asztalomhoz majd emelte a kezébe a képet. Én csak egy halványat bólintottam, mire lenézett a keretben lévő fotóra. - Aranyos pár voltatok meg kell mondjam. - mosolygott rám majd nézett újra a képre. Mellém lépve lerakta az éjjeliszekrényre majd egy puszit nyomva a homlokomra kiment a szobából, az ajtót bezárva. Amint hallottam a zár kattanását ültem fel és vettem el képet a szekrényről. Sírva öleltem a mellkasomhoz a kép keretet majd feküdtem el az ágyon.

************

Szomjasan ültem fel az ágyban és néztem körbe. A Justinnal készült kép nem volt az ágyon, de még a földön sem, ijedten ugrottam ki a takarókból és fordultam többször is körbe. Halkan fújtam ki a levegőt ajkaim közöl amikor megláttam a kis szekrényen. Felvéve egy egyszerű fekete pulcsit nyitottam ki az ajtót majd indultam le a lépcsőn anyához. De nem volt egyedül a nappaliba.

- Justin? - suttogtam értetlenül mire mindketten rám kapták a tekintetük.

- Lola! - állt fel hirtelen és indult el felém.