~ 04. fejezet ~

 Drága olvasóim!

Nem tudom elégszer megköszöni azokat a kedves, aranyos és dicsérő szavakat amiket tőletek kapok! Igaz megint egy hetet késtem az új részel, de először nem nagyon volt ihletem másodszor pedig időm, hogy leírjam a hirtelen jött dolgokat. Igen tudom, hogy ezek nem kifogások de csak ezeket tudom mondani. A jó idővel szemben nekem valami borzalmas hetem volt, minden féle gondolatok kavarogtak a fejembe megállás nélkül, így nem tudom semmire sem koncentrálni. Szerintem ezt is elmondhatom egy kifogásnak, mivel ha egy összevisszaságot kellene olvasnotok nagy valószínűséggel mindenki szépen kitörölne a rendszeresen olvasott blogai  közöl és el is kerülne.

A kommentek szerint senkinek sincs ötlete, hogy ki lehet az éjjeli látogató aki közelebbről meg ismeri Lolát. Még most sem mondhatok semmit, de nem sokára kifog derülni, kitartás. Reményeim szerint elégé megfogtok lepődni, de egy kicsit szeretem volna a mostani világhoz alkalmazkodni, egy szóval ne legyen  mindig a felhők fölött három méterrel. Nem akarok, hogy minden tökéletes legyen Lola életében mivel a mai világban sincs az embereknek tökéletes élete, sőt.  Elégé rövid rész lett sajnálom de most csak ennyi tellett tőlem.  Nem nagyon tudtam  valami hozzá illő számot rakni úgy, hogy amit hallgattam rész írása közben azt linkeltem. Nem is beszélek  tovább, de még egy két dolog: Jó olvasást kívánok minden olvasómnak és nem annak, megjegyzések és pipákat szíves fogadok!

Bonnie

Néha az ember nem gondolkozik semmin csak csinálja még véget nem ér. Lehet, hogy szeretetre van szüksége, vagy pont az ellenkezője. Ezt senki tudja úgy mint azt sem, hogy miért csinálja, az is lehet, hogy még saját maga se tudja mit szeretne és mit nem. Ugyan így vagyok most én, nem tudom mit szeretnék de azt sem, hogy miért csinálom ezt. Igen, lehet, hogy szeretett hiányom van mivel eddig lassan két éve nem voltam egyedül, és ha még egy kicsit is tudtunk találkozni azt kihasználtuk. Volt amikor nem is beszéltünk csak öleltük egymást és nem gondolkodtunk semmin. Kipihentük vagy a sztár élet, vagy az iskola fáradalmait. És az volt a legjobb, hogy nem egyedül csináltuk amikor tudtuk volna úgy is. Valahogy mindig hiányzott egy darab belőlem ha nem volt a közelembe. Azt nem tudom, hogy belőle is hiányzott e valami, mivel azt sem tudom, hogy szeretett e egyáltalán. És van egy olyan érzésem, hogy nem is fogom meg tudni. 

Könnyeim megállás nélkül folytak végig az arcomon, levegő miatt szakadtam el tőle. Felülve a térdeimre tettem mindkét könyököm és a kezeimbe rejtettem az arcom. A mellkasomban erős szúró érzést éreztem minden levegő vételnél, a vállam és a lábaim megállass nélkül remegtek, amit nem tudtam szabályozni. Még mindig fáj, hogy ezt tette velem, de a hiánya az felől múlhatatlan. Nagy részben amiatt vagyok ilyen állapotban, mert hiányzik. Hiányzik az ölelése. Hiányzik a csókja. Hiányoznak a nyugtató szavai, amit ha ideges voltam a fülembe suttogót. Hiányzik a mosolya, amire midig rátudod venni mindenre. Hiányoznak a rossz dolgai, amik néha az őrületbe kergetek. Hiányzik  egész önmaga. Mintha elvitte volna magával az egyik részem és nem akarja vissza adni. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elfelejtsem de ha minden nap az eszembe van és hiány érzetem van, nem tudok ellene  mit tenni.

- Lola? - suttogta ijedten. A kezei védelmezően átölelték a vállam és erősen magához szorított. Nem rég vissza vett pólóját markoltam meg és fúrtam a fejem a mellkasába amilyen erősen csak tudtam.

- Miért vagy velem ilyen kedves, és ki vagy? - motyogtam ki a szavakat egyesével és még jobban magamhoz szorítottam. 

- Azért vagyok veled ilyen kedves, mert nem érdemled meg mind ezt ami most veled történik és segíteni szeretnék neked. - simogatta a hátam és meg puszilta a fejem búbját.

- Úgy szeretnél segíteni, hogy lefekszel velem? Mert ha igen elég furcsa módszer, nem azért. 

- Nem, az nem volt a tervem része. Azt nem gondoltam, hogy ilyen szép és elragadó vagy, így egy kicsit megnehezítetted a dolgomat. - kuncogott fel a mondandója végén.

- Értem, egy kérdésre még mindig nem válaszoltál: ki vagy te? - néztem fel rá érdeklődve. Egy kicsit habozott de elmondta.

- Niall vagyok, Niall Horan!

És itt tudtam meg, hogy a legkedvesebb és legaranyosabb embere megtalált engem és segíteni fog nekem átvészelni minden problémámat. 

Öt hónappal később 

Néha onnan jön a segítség ahonnan nem is vártuk volna. Öt hónapja, hogy megismertem Niallt és egy tökéletes barátot. Soha többé nem hoztuk fel azt az estét amikor megismerkedtünk, mind a ketten tudjuk, hogy semmit sem jelent számunkra a másik baráton kívül és nem fogjuk hagyni, hogy ez a kis dolog tönkre tegyen mindent.  Vannak olyan napok amikor még eszembe jött Justin és nem bírom ki, hogy ne sírjam el magam. Megpróbálok az emberek előtt erős lenni, de ha valamikor felhozzák nem kell sok, hogy elsírjam magam. De eddig is büszke vagyok, hogy idáig eljutottam bár mind ez nem sikerült volna Niall nélkül szóval hatalmas köszönet neki, hogy itt van velem. Igaz történtek olyan dolgok amikre nem számítottam: az egész család elhidegült egymástól, és ezt azért is rossz mivel eleve nem voltunk valami összetartó.

Napok óta nem találkoztam Niall-el, és őszintén nagyon hiányzik. Igaz minden nap beszéltünk két órát a telefonon de az nem az igazi. Amióta nincs itt ugyan abba az állapotba kerültem vissza mint régen. Próbáltam elfoglalni magam, hogy ne gondoljak rá de nem megy. Még mindig azok a képek játszódnak le előttem, igen fáj még és a szívem mélyen majd meg szakadok, szeretem és ez ellen nem tudok mit tenni. Niall-nek meg nem szeretnék panaszkodni mert az lenne az első dolga, hogy ide jön hozzám és segít nekem. Nem szeretném azt, hogy miattam menjen tönkre a karrierje. Ő is tudja, hogy gondolok rá de nem kérdez rá, nem mondja azt, hogy felejtsem el mert így csak magamat kínzom. Inkább békén hagy és szorosan megölel, hátha ezzel eltudja velem felejteni azokat a pokoli heteket amiket végig sírtam. Minden éjjel ezekkel a gondolatokkal alszok el és kellek fel. De a mai nap más, érzem, hogy más és nem jó értelemben.
Két erős ölelő kezet éreztem meg a derekamnál majd egy lágy puszit az arcomnál. Vigyorogva nyitottam ki a szemem majd takartam el őket.

- Vattacukrom! - puszilgatta összevissza az arcom minden egyes kis részét - amit ért.
- Vattacukrom mi? - néztem fel rá csillogó szemekkel majd szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. - Niall mikor ettél utoljára, csont és bőr vagy? - néztem fel rá riadtan, mivel tényleg nem sokk kellett, hogy keleténél vékonyabb legyen. - Az igazságot!
- Jó oké, nem nagyon ettünk ezalatt az egy hónap alatt. - hajtotta le a fejét, mivel tudja, hogy utálom ha valaki nem eszik rendszeren eleget és utána megcsodálkozik, hogy elájult és kórházba kerül.
- Rendben felöltözök és mehetünk egy jót enni. - bólintottam majd kikeltem az ágyból és a szekrényemhez léptem. Amint megtaláltam azt a darabot amit akartam mentem is tovább a fürdőbe. Egy óra múlva már indulásra készen álltam előtte azzal a céllal, hogy indulhatunk.
- Ajj ne már Lo nem is vagyok éhes. - nem értem minek kell ennyit hisztizni e, azt is tudja hogyha én el akarom vinni valahova, oda el is megyünk. - Nem igaz, hogy te mindenre rá tudsz venni, nem szeretem ezt a tulajdonságodat. - állt fel majd át dobta az egyik kezét a vállamon és elindultunk.
- Tudom, hogy nem szereted, de én nagyon is kedvelem ezt a dolgot magamban. - hajoltam hozzá majd megpusziltam. - Hiányoztál te dilis!
- Te is nekem Lo, ne tudd meg menyire. - bólintott komolyan.

Eddig még azt hittem, hogy ez lesz életem legjobb napja, tévedtem....