~ 02. fejezet ~

Kedves olvasóim!

Nem tudom szavakba önteni mennyire imádlak titeket nagyon szépen köszönöm a kommenteket. Nem tudom elhinni, hogy ennyi embert érdekkel a történetem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a részt, de nem volt valami jó ez a hét főleg magán ügyileg se, sajnos. Remélem nektek nem volt olyan rossz ez a két hét. A részből meg tudhatjuk pontosan mit érez Lola és érzett. Sokan írtátok, hogy várjátok mikor tűnik fel a One Direction hát még egy kicsit várnotok kell, de kitartás lesz elég sok izgalmas dolog terveim szerint addig.  A részhez ajánlott zenét én kifejezetten imádom, nagyon csodálom a lányokat, hogy idáig el jutottak,  ha valaki nem szereti a Little Mix-et akkor nem kötelező meghallgatni a dalt! Igaz eddig sem volt kötelező meg hallgatni csak ajánlom. Jó olvasást kívánok, megjegyzést és pipákat szívesen fogadok!

Sophie

Lolicia Parks

Cannonball

    • Jelen •

Két hete nem csinálok semmit csak ülök a szobámba és sírok, maximum a konyhába mentem meg a fürdőbe. Szegény anya meg apa már a hajukat tépik miattam mivel semmiről nem tudnak de amikor elkezdem mondani nekik elsírom magam. Hát igen ilyen állapotban vagyok. Mint egy kis gyerek aki elveszítette az egyetlen játékát, csak az a különbség, hogy nem nem a játékomat veszítettem el hanem a szerelmem és az életem. Igen Justin volt az életem ő volt az akinek bármit elmondattam kivétel nélkül, mint egy legjobb barát csak nekem Ő sokkal több volt mint barát. Még mindig nem tudom fel fogni, hogyan tudta ezt velem megtenni Cara? Legjobb barátnők vagyunk, pontosabban csak voltunk  ha  egyáltalán azok voltunk.
Semelyikőjük sem kereset még egy sms-est sem írtak magyarázkodás ként, de nem mintha nem is léteznék bár úgy is érzem magam.

Konyhába mentem le valami enni valóért, hogy azért ne éhezzek bár szerintem ez soha nem következne be de fő a biztonság. Amint leértem anyát láttam meg fal fehér arccal és  Carat elég rossz állapotba, gondolom neki sem voltak valami fényes hetei. Kikerülve mentem el mellettük majd a hűtőhöz léptem.

- Lola beszélhetnék? - kérdezte Cara bizonytalanul a hangja még néha-néha el is csuklott.
- Nincs mit remélem élvezted, hogy Justin megkúrt biztos élvezetes volt. - néztem rá lesajnálóan és egyben csalódottan. Válaszára nem várva kerültem ki de egy picit még neki mentem a vállának majd megálltam közvetlen mellette.
- Jó szórakozást kívánok a jövőbe biztos jól csinálja. Upsz te ezt már tudod. - emeltem a kezem a számhoz mintha "véletlenül" mondtam volna.
- Vissza megyek Londonba. - suttogta megsemmisülve.
- Sok sikert ja és várom az új pasid kicsinálja a legjobban versenyen jól csinálod Cara büszke lehetsz magadra. - ütegtetem meg a vállát biztatás kép.
- Nem ismerek rád. - rázta a fejét.
- Én se magamra hála nektek. Tönkretettétek az életem egy romhalmaz vagyok mind miattatok. - nem üvöltöttem nem megyek le olyan mélyre, csak megmondom az igazat kulturáltan és nyugodtan.

Lehet, hogy így gyöngének tűnök de sokkal okosabbnak. Lehet, hogy a bent tartott dühöt nem tudom magamból kiadni, de az is lehet, hogy így sokkal jobb lesz. Az is meg lehet, hogy ezzel a tudattal fogok meghalni de nem érdekkel. Nem fogom elmondani az igazat az nem csak nekem lenne fájdalmas de a körülöttem élő embereknek is.

- Lola beszéljük már meg kérlek csak öt perc ha nem tíz. - könyörgött nekem Cara könnybe lábat szemmel.
- Cara nekem ehhez nincs erőm, nem akarlak téged se Justint látni egy jó ideig és ha most nem haragszol viszlát örökre! - és kimondtam a legfájdalmasabb szót a világon. Könnyeimet vissza tartva mentem fel már véglegesen a lépcsőn.

Ajtómat becsapva rogytam az ágyra mint egy rongybaba. Fáj amit mondtam de muszáj volt, soha nem akartam egyetlen egy embert sem meg bántani. A sós könnyeim megállás nélkül folytak végig az arcomon ami már fel van dagadva a sok dörzsöléstől és sírástól.
Szipogva nyúltam a telefonomért ami már egy kicsit ütőt-kopott volt. Alig látva nyomkodtam a képernyőt keresve apu számát, megnyomva a hívás gombot a fülemhez emeltem a telefont majd vártam.

- Kicsim minden rendben? - szólt bele aggódva.
- Apa én nem bírom. - sírtam a fejemet fogva.
- Lola mindjárt otthon leszek kitartás minden rendben lesz angyalom szeretlek szia! - és letette.
- Én is szeretlek apa. - mondtam a telefonnak.

Life, it taught me to die

Aggódva tettem magam mellé a telefont majd hajtottam le a fejem a párnára. Fogalmam sincs miért történek ezek a dolgok velem, pedig mindenek van oka semmi sem véletlen.
Mindig mondtam anyának kiskoromba, hogy én egy boldog hercegnő akarok lenni aki egy vattacukor várba él. Hát, nem valósult meg egy kicsit se, sajnos.    
 A nagyi  mondta nekem még réges-régen, hogy akár mit hiszek vagy történik én mindig csodálatos lány leszek az Ő egyetlen hercegnője!